Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Volker Brinkmann az SHC egyik megalapítója. Az ő „B” alomja volt az első alom, amit bejegyeztek az SHC tenyésztői könyvébe (akkoriban még a WSH – Working Siberian Husky rövidítés alatt.) A WSH 92/0001 törzskönyvi szám alatt bejegyzett kutya Cold Wind Valley's Baryschnikow (Vargteam’s Balder és Shaktoolik’s D’ Seija leszármazottja) volt. Az „A” alom 1990-ben a DCNH keretein belül került regisztrálásra.

 

Volker Brinkmann Laufbahn mint musher 1986-ban kezdett el hajtani a C osztályban, ami akkoriban csak 3 kutyás osztály volt. Az 1987/1988-as szezonban Silsben versenyzett először a saját kutyáival. Az első kutyái Acrobat-Aljoscha of Hell’s Gate (akit Anneliese Braun-Witscheltől vásárolt) és Challenge of Griffin Point voltak (az utóbbit Georg (Jerzy) Urbanski német pulkabajnoktól vette). 1994-ig csak sprintversenyeken indult, 1991-től 1993-ig verhetetlen volt a 6 kutyás kategóriában.

 

1993 decemberében – a német musherek között az egyik elsőként – négy hetet töltött el Finnországban. Itt megállapította, hogy hatosfogatának a legjobb sprintkutyái egyidejűleg zseniális distance kutyák is. 1994-ben elnyerte a 8 kutyás sprint osztályban az Európa Bajnoki címet, és a következő évadban átváltott a distance versenyzésre. Ezek után már kizárólag ezen a távon edzett és versenyzett, bár időnként sikeres „kiruccanásokat” tett a sprint versenyekre is. Azon kevesek közé tartozik, akik 1996-tól napjainkig mind a 10 Alpentrailen részt vettek. A 10-ből 8 Alpentrailon az első 5 között végzett, a 8 kutyás osztály állandó „legjobb regisztrált északi fogata” volt. A 10-ből 2 versenyt kellett feladnia. 1996-ban érte el a legjobb eredményét, amikor is az összesített értékelésben a 2-ik helyet szerezte meg.

 

Ugyanebben az évben, 1996-ban megnyerte Kötschachban - Offer és Luschützky előtt – a nyílt középtávú Európa Bajnokságot. Ebben az évtizedben ő volt az egyetlen DSSV musher, aki Európa Bajnoki címet szerzett. Emlékezik arra, hogy „ezen a versenyen megállapítottam, hogy a jó distance kutyák nagy távolságokon nagy sebesség elérésére képesek. Ugyanezt állapítottam meg a következő Alpentrailen is, amikor második helyezett lettem, hogy egy teljes héten át képes vagyok a kutyáimmal nagy sebességet tartani. Kötschbachban az első versenynap után visszaestem. A második napon Luschützky az alaszkáival állandóan a sarkamban volt. Offernek valami problémája támadt. A pálya több km hosszan belátható volt, és egy kanyarban megállapítottam, hogy már alig van előnyöm. Egy helyen egy rövid erdős szakasz következett, és akkor azt gondoltam, hogy most vagy soha, és a hat kutya a parancsomra akkora gázt adott, hogy ez a kitörés elég volt a győzelemhez.”

 

1998-ban indult el Volker Brinkmann az első Scandreamen. És bár a korábbi tapasztalataiból tudta, hogy néhány kutyája túl fiatal ehhez a versenyhez, mindenképpen ki akarta próbálni. Később kiderült, hogy nagy problémát okoztak a hibásan megadott szakasztávolsági adatok. Az első szakasznak az információk szerint csak 100 km-nek kellett volna lennie, de valójában 140 km volt. A második szakasz 80 km helyett 100 km-t tett ki. A harmadik szakasz után Volker Brinkmann feladta a versenyt. Volker a mai napig biztos abban, hogy a csapatából 6-7 kutya jobb körülmények között mindenképpen teljesíteni tudta volna a Scandreamet. Ennek ellenére úgy ítéli meg, hogy a versenyből rengeteget tanult, és sokat tanult a versenyt megelőző 3-szor 60 km-es finn bajnokságon is, ahol igencsak jól szerepelt a csapatával.

 

2002-ben Volker átváltott a nem-fajtatiszta szánhúzósportra, de a szibériai huskyjai a mai napig minden távon sikeresek és tenyésztésre kerülnek. Ezért most bemutatjuk a Cold Wind Valley's Kennelt és a kutyákat.

 

Silvia Roppelt (SR): A tenyésztési krónikádból kitűnik, hogy a legtöbb kutyád a Zero/Seppala vonalból származik. Mi az oka annak, hogy éppen ezt a kombinációt választottad?

 

Volker Brinkmann (VB): Ez a kombináció két okból tetszett nekem. A Seppala vonalnak generációk óta megvan a distance ereje, a távolság megtévő képessége, ami feltétlen munkaszeretettel is párosul; a Zero vonal pedig a testfelépítés könnyedségét, a könnyű irányíthatóságot jelenti a számomra. Ezeknek a tulajdonságoknak a kombinációja nagyon jól hangzott. Az én szempontomból a tiszta Seppala vonal nem volt túl könnyen kezelhető. Már az első kutyáimmal, Aljoschaval és Challange-zsel  megpróbáltam úgy dolgozni, hogy szükség esetén szabadon futni is engedhessem őket. Ez pedig egy bizonyos kutyalétszám felett már nehézségeket okozhat.

 

SR: Melyek azok a tulajdonságok, amik a tenyészkutyáidban a számodra a legfontosabbak voltak (mentális és fizikai egyaránt)?

 

VB: A leginkább a kutyáim távolság megtevő képességét értékeltem, ami egyben nagy sebességgel is párosult. Az igazán jó kutyák megfelelő edzés birtokában bármilyen távolságon képesek futni. Ezt én 1996-ban a nyílt middistance EB-n aratott győzelmemmel megtanultam. Mentális szempontból az a fontos, hogy a kutya jól viselje a feszültséget, és a csúcsteljesítmény után is jól kell enniük és inniuk. És nem sokkal a verseny után az legyen a benyomásuk, hogy „ez finom volt, mehetünk megint”. Egyszerűen elégedett kutyák legyenek, akik nem érzik magukat túlterhelve. Mindezeken felül igen nagyra értékelem az egymással való együttélés képességét is.

 

SR: Melyik volt a legsikeresebb szezonod, és mely kutyák voltak ekkor a csapatodban?

 

VB: 1994-ben, 1996-ban és 1998-ban Európa Bajnok voltam, 2000-ben EB második helyezett. A legtöbbre az 1996-ban elért nyílt middistance Európa bajnoki címemet értékelem. Ebben a csapatban a következő kutyáim voltak: Shaktoolik’s D’Seija, Vargteams Rex, Cold Wind Valley's G-Tucker, Cold Wind Valley's G-Juts, Assjak of Hunters Castle és Shaktoolik’s E’Spencer.

 

SR: Az első  évben kizárólag a vásárolt szukáiddal tenyésztettél. Miért?

 

VB: El akartam kerülni azt a hibát, amit sokan mások elkövettek. Nem úgy kezdtem el a sportot, hogy először kutyákat vásároltam és utána kezdtem sportolni, hanem először körülnéztem a versenyeken, megvettem a legjobb kutyákat, és utána kezdtem el sportolni. Sokszor edzettem és versenyeztem együtt Georg Urbanskival., és sok kutyát megszemléltem. Majd vettem jó kutyákat Anneliese Braun-Witscheltől, Detlef Oyentől és Ole Dag Lovvoldtól (Vargteams-Kennel).

 

Már 1989-ben, újoncként eljutottam Norvégiába. Két kutyát vettem Karsten Grönastól (Vargevass kennel), egy kant (Atlas) és egy szukát. A szukával soha sem tenyésztettem, mert túl kicsinek találtam. Később vettem nagyon jó szukákat, mert tudtam, hogy minden kennel tenyésztői bázisát a szukák adják. Ezeket a szukákat előzőleg alaposan teszteltem, és a tenyésztői hátterük is kiváló volt.

 

Csak nagyon ritkán fedeztettem a saját kanjaimmal. Mindig felkerestem a legjobb kanokat, mert mivel mindig a limitált osztályban versenyeztem, tudtam, hogy csak olyan kutyát szabad a tenyésztésbe bevonni, ami a distance – vagy legalább az open sprint – osztályokban tesztelve volt. Egy limitált sprint-osztálybeli kutya egyszerűen nincs letesztelve, ilyennel nem szabad tenyészteni. Ezt én akkoriban már tudtam.

 

Ez sokszor hosszú utazásokat jelentett. Amikor Atlast megvettem, péntek reggel elutaztam Münsterbe, hogy elhozzam Kumpelt, majd továbbmentem Norvégiába. Az éjszaka közepén megérkeztem Grönashoz, kiválasztottam a kutyákat, aludtam egy órát, és utána visszaindultam Németországba. Hétfő délután már otthon voltam. Egy jó fedezőkanért képesek voltunk keresztülutazni az egész Németországot. Ebben az első évben sűrűn utaztam Skandináviába, hogy jó kenneleket és kutyákat nézzek meg, és hogy tanuljak a nagy musheroktól. Összefoglalva: én mindig arra törekedtem, hogy ne szaporítsak, hanem jól tenyésszek.

 

SR: Így visszatekintve, szerinted melyik volt a legjobb almod, amelyikben a legsikeresebb kutyák születtek?

 

VB: A két utolsó alom. Emlékszem ezzel összefüggésben arra, amit Anneliese mondott: „Csak az az alom tekinthető sikeresnek, ahol az utódoknak több mint a fele jobb, mint az egyik szülő.” Ha ezt a feltételt veszem alapul, akkor ez a két utolsó alom volt, ahol Luka volt az apa.

 

SR: Volt-e különleges kutyád, és mitől volt ő különleges?

 

VB: Két kivételes kanom volt: Assjak és Luka. Assjak-ot yearlingként vásároltam. Elbűvölt engem a mozgásával, az akaraterejével és a hajlíthatóságával, alkalmazkodásával. Volt egy szenzációs sprint 6-os fogatom, ezt a kant 11 hónaposan próbaképpen befogtam ebbe a csapatba, és annyira jó volt, hogy egy kutyát kiszorított ebből a csapatból. 11 hónaposan! Ebből a csapatból Assjak soha többé nem lett kifogva, mivel abszolút teljesítményhordozó volt. A distance versenyeken is kiválóan megállta a helyét. Soha nem próbáltam ki vezérként, de egyszer kényszerűségből meg kellett, hogy tegyem, és kiderült, hogy vezérként is zseniálisan fut. Ez Andermattban történt, 1994-ben, a harmadik napon. Le akartam győzni Petra Nöllét, és sikerült.

 

Lukával az a helyzet, hogy ez a kutya egyszerűen korlátlan. Olyan kutya, amilyet az ember soha nem látott, elképesztő, ahogyan ő dolgozik. Már yearlingként részt vett az Alpentrailen, első alkalommal a 12 kutyás osztályban, egy egész csomó yearling között. És Luka mindig nagyon jó volt. Soha nem vettem észre, hogy egyetlen méterre is elfutott volna. Fenomenális volt. Egy véletlen alom következtében pedig kiderült, hogy kitűnően örökít is.

Kép

Cold Wind Valleys Luka

 

 

Az eltelt időben több kiváló szuka volt a kennelemben, mint amennyi kiváló kan. Ezek a következők voltak: Akira vom Nordwind (Thelma), Shaktoolik’s Gloss Over, Varkteams Sky, Shaktoolik’s D’Seija, Cold Wind Valley's G-Juts, Cold Wind Valley's Little Lady és különösképpen Cold Wind Valley's Fantastic-Florence.

Kép

Cold Wind Valley's Fantastic-Florence

 

Florence volt a legjobb kutyám, ami valaha is volt. Az első naptól kezdve vezérként futott, és a képességei korlátlanok voltak. Mindig 125 %-on dolgozott, és rendkívül ügyes volt. Thelmával együtt az 1998 évi Scandreamen futott egy 8-as fogatban, az első (140 km-es) szakaszt 8 és fél óra alatt tették meg, és másnap úgy dolgozott tovább vezérként, mintha mi sem történt volna. Nem akarok a többi vezéremmel igazságtalan lenni, de azt hiszem, hogy tulajdonképpen Florence volt az első és az egyetlen valódi vezérkutyám. Nem volt szüksége útra vagy útjelölésekre, a parancsszóra is mindig megtalálta az utat. Florence feltétel nélkül engedelmeskedett, vele akár szlalomban is lehetett hajtani. Egyszerűen hihetetlen volt.

 

Ezen a helyen eszembe jut egy eset. Amikor Finnországban a Scandreamre készültünk, befogtam, és egy rövid edzést akartam tenni. De eltévedtem, és nem találtam meg a visszafelé vezető utat. Az út le lett húzva és teljesen felismerhetetlenné vált. Cikkcakban és keresztben hajtottunk. A kutyák már teljesen kivoltak, és vonakodtak attól, hogy akár egy lépést is továbbmenjenek. Kivéve Florence-t, aki most is helyt állt. Mivel ő mindig is egy motivációs művész volt, ezért előre kötöttem vezérnek, és egyszerűen csak hagytam, hogy fusson. Mindenáron fel akart futni egy dombra, amit én teljesen értelmetlennek tartottam, de hagytam, hogy felfusson. És a domb mögött volt az út. Florence hazavezetett bennünket.

 

SR: Milyen tenyésztői célt követtél az évek során?

 

VB: Az SHC megalapításával akkoriban az volt a cél, hogy több teljesítményorientált, dolgozó szánhúzókutyát tenyésszünk. Ez a DCNH keretein belül egyre inkább a háttérbe szorult. Egy munkakutya esetében a döntő kritérium a teljesítménye kell, hogy legyen, ez pedig leírható és rögzíthető. A szibériai husky mint szánhúzókutya esetében ezek a kritériumok már évtizedek óta szerepeltek a standardben, de egyre inkább feledésre kerültek. Ezért mi az SHC-ben bevezettük a munkaigazolást és az ún. teljesítményigazolást, hogy a tenyésztői célok között megerősítsük a teljesítmény kritérimokat. De soha nem szabad elfelejteni azt, hogy amikor az ember egy 4 kutyás fogattal ezeket a kritériumokat teljesíti, akkor még tenyésztői értelemben nincs teljesítményre tesztelt kutyája! Ma azt tartom, hogy nem szabad tenyészteni C vagy B sprint osztálybeli kutyákkal, mivel ezek valójában nincsenek letesztelve. Természetesen lehet egy szezonban 100 km-t futni. És ha a megkövetelt limit teljesítésre kerül, folyamodni lehet a teljesítményigazolásért. De az, hogy egy kutya le tud futni 14 km-t, nem jelenti azt, hogy ez egyben egy nagyon jó kutya.

 

Grönas mondta nekem a sprint-korszakában, a 80-as években: „Két nagy fal létezik: az open sprint csapatok esetében a 20 km-es jelzés, és a második nagy akadály kb. a 30-ik km-nél van. Az a kutya, aki ezt a 30 km-es akadályt állandó nagy sebesség mellett legyőzi, az 50, 60, 70 km-t is tud futni. Ezt sajnos az SHC tenyésztők nagy hányada nem értette meg.

 

Az én tenyésztői célom mindenkoron az volt és ma is az, hogy teljesítményorientált kutyákat tenyésszek. Ez azt jelenti, hogy az egész populációt a legeslegjobb kutyával kell tenyészteni. De ez egyben azt is jelenti, hogy csak kevés olyan kiváló kutya van, amelyikkel tenyészteni lehet.

 

Az én véleményem szerint - egészen a 8 kutyás osztályig - egyetlen egy sprintmushernak sem szabadna a saját kutyáival tenyészteni, hacsak nincs arról meggyőződve, hogy a kutyái az elmondott kritériumokat teljesíteni tudják. Ma már látható, hogy mi lett a meggondolatlan tenyésztés következménye: a génkészlet egyre szűkebb lesz, a ma tenyésztésre kerülő kutyák minősége pedig szerintem gyengébb, mint 10 évvel ezelőtt volt. Ez többek között annak a következménye is, hogy sok nagy teljesítményre képes kutya már örökre eltávozott.

 

Nagyon fontos, hogy találkozzunk a csúcsfogatokkal, akár a nyílt csapatokkal is, mert ha az ember nem tudja, hogy mik a csapat gyenge pontjai, akkor azt sem tudja, hogy valójában mennyire jók vagy rosszak a kutyák.

 

SR: Visszatekintve a múltra, elégedett vagy-e az elért eredményekkel, vagy van-e valami, amit másképpen csinálnál, ha még egyszer lehetőséged lenne rá?

 

VB: Tulajdonképpen elégedett vagyok. A korlátozott lehetőségeim mellett (kennelméret) az volt az elvem, hogy inkább egy elsőrangú kicsi csapatot hajtsak, és ne fogjam be mindegyiket, aki csak futni tud. Ez azt jelentette, hogy 10-12 felnőtt kutyát edzettem egy szezonban. Egészen biztosan hajthattam volna ezzel a 10-12 kutyával az open osztályban, de akkor nem lettem volna abban a helyzetben, hogy mindig győzhessek. De mivel sportolók vagyunk, én is győzni akartam, és csak a legjobb 6 vagy 8 kutyával rughattam labdába a DSSV-n belül. Többnyire az hajtott, hogy megmutassam, a szibériákkal a nyílt versenyeken is lehet győzni.

 

Néhány dolgot azonban másképpen csináltam volna, főképpen a kezdetekkor. Több időt kellene hagyni a tenyésztésre, mivel a tenyésztéshez szükséges tudás egy nagy részét a sport területén kell megszerezni. Mindig jobban megéri egy akár nagyon drága, de nagyon jó kutyát megvásárolni, mint a meglévő saját kutyát tenyészteni, és később rájönni, hogy nem működik. A kezdeti hibákat meg lehetne spórolni, ha az ember a tapasztalt musherokra jobban odafigyelne.

 

SR: Hogyan írnád le a tipikus Cold Wind Valley's szibériait, ami a 12 éves tenyésztői munka eredménye?

 

VB: Karcsú, hosszúlábú, középméretű vagy – természetesen a standard értelmében - nagyméretű kutya, ami nagy távolságon, nagy sebességgel, keményen tud dolgozni. A nagyobb terhelés esetén sem merül ki, rövid regenerációs időt igényel, jól eszik és iszik, a viselkedése kifejezetten jól szocializált, mindemellett nagyon engedelmes. Én így képzelem el a szibériai huskyt.

 

SR: Tanácsolsz-e valamit a jövőre nézve a szibériai husky tenyésztőknek?

 

VB: Tenyésszenek valóságosan teljesítményre orientált módon, és lássanak tovább az orruknál. Ez a legfontosabb! Mindig a musher feje a korlátozó tényező, és nem pedig a kutyáé. A kutyák megteszik azt, ami tőlük telik. Le kell szállni a fellegekből, és nem képzelni azt, hogy a kutyák mindenre képesek.

 

Követelményeket kell felállítani, hajtani kell pl. egy olyan versenyen, mint az Alpentrail. Nemcsak a győzelem megszerzéséért, hanem azért is, hogy tapasztalatokat szerezzünk. Az Alpentrailhez hasonló versenyek minden szempontból (szervezés stb.) első osztályúak, álomszép vidékeken futnak. Ezekkel a kihívásokkal a musher hozzánő a kutyáihoz. A kihívások legyőzése és a tapasztalatok megszerzése a csapatot is összekovácsolják. Ezt egyszerűen végig kell csinálni. Közben azt is megállapíthatod, hogy kellő felkészültség esetén mindenki végig tud hajtani egy ilyen versenyen. Az élmények pedig felejthetetlenek.

 

A fajtatiszta musheroknak is előbbre kellene lépniük, és a kutyáikkal többet hajtaniuk – nem mindjárt holnap reggeltől, hanem a megfelelő tréning birtokában. A legtöbbjüket meglepetés érné. Egyszerre csak feltűnnének a szemükben olyan kutyák, akikről azt gondolták, hogy soha sem oldják meg a feladatot. És a legjobbnak hittekről pedig kiderülne, hogy nem is olyan jók.

 

Nyugodtan vegyenek részt nyílt versenyen is. És ezt ne azzal a tudattal tegyék, hogy itt úgysem tudnak győzni – ez másodlagos. Figyelni kell azt, hogy a nyílt musherok hogyan bánnak a kutyáikkal. A valóban nagy versenyekre kell kiutazni, ahol kiváló a szervezés. Sok jó pálya van, amin a nagy fogatokkal veszélytelenül lehet hajtani.

 

Korábban úgy véltem, hogy kizárólag az alaszkai huskyknak adatott meg az, hogy a nyílt versenyeken győzhessenek. Ma úgy gondolom, hogy a hound-keresztezések miatt tenyésztői szempontból ez az előny is elveszett. Sajnos „elment a vonat.”

 

És még egy tipp – az „utógyújtás” témájával kapcsolatban. Egy jól edzett yearling minden olyat meg tud csinálni, amit egy felnőtt kutya is. És a valóban jó kutyák esetében ez rögtön látható. A legtöbb musher viszont elköveti azt a hibát, hogy a valóban jó kutyákat az első szezonban „kiégeti”. Folyamatosan kell felépíteni őket, és nem mindjárt az első szezonban mindent megkövetelni tőlük. Még sokáig szükség lehet rájuk, ezért nem szabad az első évben kiégetni őket. Egy yearlinget egy alkalommal nyugodtan be lehet fogni egy hosszabb versenyen, de csak egy futamra, és utána szünetet kell adni neki, majd 2-3 nap múlva megint befogni egy futamra. Tanulnak valamennyit, de megkapják azt a felfrissülést is, amire szükségük van. Tehát nem szabad minden nap hajtani. Ők szívesen mennének minden nap, de mentálisan kiégnének.

 

Végül szeretném hangsúlyozni: egyetlen napot sem bántam meg, amit a szibériákkal töltöttem. Még mindig az SHC tagja vagyok, és az is maradok. De azt a döntésemet sem bántam meg, hogy a houndokra váltottam. Ez most egy teljesen új kihívást jelent a számomra.

 

 

Volker Brinkmann sporteredményei:

 

1991, 1992, 1993:

- Német Kupa győztese, SH sprint 6-os fogat

- ESDRA Sprint EB-ken mindhárom évben a 6 kutyás osztály mindenkori leggyorsabb SH fogata

 

1992: Bad Mitterndorf, fajtatiszta VB 6-os fogat 2. helyezett

 

1994: Andermatt (Svájc), sprint 8-as fogat Európa Bajnoki cím

 

1996:

- Kötschach (Ausztria), ESDRA Middistance EB 6-os fogat Európa Bajnoki cím

- Alpentrail 8-as fogat 2. helyezett

 

1998:

- WSA Middistance EB 8-as fogat Európa Bajnoki cím

- Finn Nyílt Middistance Bajnokság 3. helyezett

 

2000: Tannheimer Tal, WSA Sprint VB 8-as fogat 2. helyezett.

 

 

Fordította: Czövek Zsuzsanna

Irodalomjegyzék:

SHC-Aktuell (August 2006)

 

 
 

 

 

free counter